"Üdvözöllek, Március! Idõbe telik, amíg az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Március külön évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül." (Márai Sándor:Négy évszak / Március)

Ébredezik a mi kertünk is. Az első útjaim a kertbe nem voltak valami fennköltek: a kutyák alkotta "kisplasztikákat" tüntettem el. A hóvirág szinte január végétől tartotta a frontot mostanáig. Aztán jöttek a krókuszok, a nárciszok, és egy pici barkafa is hozza szőrös kis teremtményeit. (Barkaág. Emlékszem arra a hajdani kislányra, aki egy kis barkát, mint parányi nyuszit, gyufaskatulyában, vattában babusgatott hetekig...) Aztán a reggelek: olyan, mintha húsz rigó fütyülne, sok más kis füttyel kísérve, egy kakas is beleéktelenkedik valahonnan, hatkor pedig megszólal a közeli templom harangja. (Színtiszta idill! :)  Ilyenkor szoktam hálát adni...

Így jár az, aki folyton a fészbúkot nézi. Csak telik az idő, csak még ezt, jaj de érdekes, lájkolom, mik ezek, ezt még elolvasom, de jó, ki ez, tetszik, de nem lájkolom, nem lehet mindent lájkolni ami tetszik, kell egy határt húzni, kicsit tetszik, tetszik, nagyon tetszik... Na. És ezzel töltöm az időmet a saját, személyes, nyugalmas kis blogom helyett. Úgyhogy most igenis lejöttem, és megpróbálok értelmesebb dolgot csinálni, például felteszem ezt a képet. Nosztalgia valahová, ahol sosem voltam, ami sosem volt.

(És aztán megosztom...)                                                 

Egy júliusi délelőtt siettem haza egy kis bevásárló körútról. A hőség már fente a fogát, alig vártam az otthoni hűvös szobát és jeges limonádét. A rádiót szórakozottan kapcsoltam be az autóban, ez a dal ment. MI EZ??? Emlékszem, csak úgy borzongtam, annyira tetszett. De jó lenne minden kis földre érkezőt ilyen örömmel várni! Eszembe jutott a gyerekeim születése, hogy milyen jó, hogy vannak... Otthon azonnal megkerestem a számot, és hát, azóta is tetszik... (És azóta is borsózom tőle:)

Hallottam, hogy az országban több helyen is koncertezett a King's Singers. Eszembe jutott, hogy te jó ég, milyen régóta szeretem őket! (Ez olyan, mint egy búvópatak, most éppen megint előbújt.) Már nincsen meg az első kis kazetta, a kopott, összekarcolt, vacak kis kazetta, amin hallgathatatlanra hallgattuk őket. Igaz, hogy karácsony is már elmúlt, de ez a dal most is szép, azt hiszem.

És ez se kutya...:)

Ezt a verset talán sokan ismeritek. Én három-négy éve ismertem meg, akkor nagyon mélyen érintett, és azóta is, ha újraolvasom, ugyanazt érzem mindig: rettenetesen sajnálom a farkast, magunkat, mindenkit, amiért ugyanazt, ugyanúgy, újra és újra megteszik velünk, megtesszük egymással.

Nágel Kornél illusztrációja

 Pilinszky János: Fabula

Hol volt, hol nem volt,

élt egyszer egy magányos farkas.

Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,

és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,

a kőművesek simogatását,

de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.

Istenen kívül soha senki

olyan szépnek nem látta őket,

mint ez a tisztaszívű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,

megállt a szoba közepén,

s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,

s reggel is, mikor agyonverték.

Ez a vers már kislány koromban tetszett. A kicsi lány és Gryllus Vilmos hangja olyan megkapó, hogy időtlenül szép lesz tőle a dal.(Mint a jó dalok és jó versek általában :)

Rettentő hideg volt. Cinn mama kiment a tetőre, épp hogy csak kiporolja Cinn papa kedvenc takaróját, és majdnem deres lett a bajusza. „Méghogy globális felmelegedés”! - morfondírozott.Elégedetten gondolt a kamra tartalmára, ami talán még egy hosszú és kellemetlen télre is elegendő lenne.

Lepillantott a térre és szomorúság járta át a szívét.

 Lent a kis téren,  - nem messze a háztól, - ahol nemrégen még lázasan válogatták az Emberek a karácsonyfának valót, fagyos, vigasztalan kupacban feküdtek egymáson a megmaradt fenyőfák. Élettelennek tűntek, pedig pár napja még reménykedve vizslatták az érkező embereket: talán  a bőrdzsekis, neki nagy, plafonig érő fa kell..., ... a nénike csak ágakat visz...a soktagú család meg nem tud megegyezni, mindenki másmilyen fát szeretne...végül kettőt visznek, egy kis ducit, a Nagyiéknak,  meg egy langalétát.

Cinn mama azt is látta, hogy a Háziak milyet választottak,(egyébként mindig ugyanolyat) némi kis civakodás után. Szóval: hosszú szőrűt, elég magasat, sűrűt de nem túl kövéret. És majdnem futva vitték be a ház mögé, a titkos helyre, hogy senki  - főleg a Kicsi! -  ne lássa meg, egészen addig, míg a Jézuska meg nem hozza, immár díszesen felöltöztetve. (A  Kicsi egyszer ugyan észrevette őket, amint loholnak a fával hátra a kertbe, de belenyugodott, hogy segíteni kell a Jézuskának, egyedül nem bírja.) A fa tehát örült és várakozott. Varázslatos mesék szóltak az erdőben, ahonnan ő jött, arról, hogy mi minden történik ilyenkor az Embereknél.

Cinn mama fázósan húzta össze magán a kendőt.

 A tetőről látni lehetett a környéket, a kerteket, házakat. Finom kis fények villóztak az ablakokban, néhol egy-egy nagy fenyő állt talpig kivilágítva, büszkén kihúzva magát, az ablakok mögött pedig itt-ott már csillogó, díszes karácsonyfák sejlettek.

Ekkor lent a házban megszólalt egy csengettyű.