Dráni írta. (Bornai Tibor) 1980 táján kaptam lehetőséget a nagyhatalmú Erdős Pétertől,(Hanglemezgyár) hogy egy nagylemeznyi anyagot felvegyek. Az akkor még nem KFT tagok, akikkel baráti viszonyban voltam, (Dráni, Náti) nagyon jó kis dalokat adtak nekem. El is készült a demo, a kb. 8 négyzetméteres albérletemben összezsúfolódva még Tolcsvay Lászlónak is megmutattuk, mindenkinek tetszett, aztán mégsem lett belőle semmi. Azt csak a Jóisten tudja, hogy miért nem... annyi minden történt akkoriban, én egyszerre dolgoztam is, meg egyetemre is jártam, (akkor végeztem a könyvtár szakot az ELTE-n) és nagyon nem tudtam a saját dolgaimat menedzselni. A Panta Rheitől már elszakadtam, egyedül kicsit tétova voltam, és ha nekem nem volt mindenek felett, életbevágóan fontos ez a lemez, ki másnak lett volna? Azért igyekszem ezeket a dalokat megőrizni, kár lenne, ha teljesen eltűnnének...

'72-ben kerültem el otthonról, jó messzire, a debreceni (akkor még) Kossuth egyetemre. Egészen addig az, hogy villamos van a városban, a világ legtermészetesebb dolgának tűnt... Debrecenben is volt villamos, modernebb, hosszabb, gyorsabb. De hát, az egész Debrecen mindenestől nagyobb volt... Az egyetemről hazajártam rendszeresen, és egyik alkalommal, a mi kis villamosunk - már nem volt sehol. Autóbuszok voltak helyette, nagy, bumszli, füstös autóbuszok, egészen más megállókkal. Minden más lett. A nagyvárosba való buszoktól valahogy összementek az utcák, és a forgalom kiszámíthatatlan lett. A Fő téren már nem lehetett csak úgy elgondolkodva baktatni, itt-ott átvágni, ahogy rég. A buszok gyorsabban mentek és sokat fékeztek A villamostól nem kellett tartani, komótosan, békésen döcögött, nyitott peronján nyáron jó volt állni, a bátrabbak le is ugrottak a megállók előtt.Télen meg befelé furakodtunk... Jegyszedő ment végig a kocsin,  a vonaljegy 60 fillérbe került ... A szombathelyi villamos 1974-ig élt.

Mikor már nem volt, akkor jöttem rá, hogy mennyire szerettem, és hogy mennyire hiányzik. Azóta is álmodom róla. Különösen a kitérőkről... ahol az egyik villamosnak meg kellett várnia a szembejövőt, hogy egymást kikerülve , továbbmehessenek... Az állomástól a Kálváriáig három kitérő volt. Télen, ha korcsolyázni mentem a Tófürdőre, majdnem az egész vonalon végigutaztam, kezemben a korcsolyával.

Ami mindig meghat: a gyerekhangok.

Történt egyszer, hogy a házigazda jó áron mangalica kolbászt vett a piacon. Nem is akármennyit, egy kilót vett, mert így volt becsomagolva egy lyukacsos nejlonzacskóba. Elégedetten hazavitte, és a feleségére bízta, hogy tegye valahová. A háziasszony, aki boldogan szemlélte az éppen frissen kitakarított, kifestett kamrát, elhelyezte a kolbászt a polcon, és arra gondolt, milyen jópofa, hogy amolyan régiesen, még kolbász is van a kamrában.

Este aztán a házigazda enni akart a kolbászból. Hová tetted a kolbászt? - kérdezte a feleségét. Hát ide! - penderült a jó feleség a kamrába, de ott bizony nem volt a kolbász. Hogy tehetted oda?!?! Biztos elvitte a kutya!!!! - dörögte a házigazda. És bizony: a kutya nagy hassal szuszogott a szőnyegen, és az udvarról előkerült a kolbászok üres zacskója is. A háziasszony szánta-bánta, de visszacsinálni nem lehetett. Egy életre megtanulta: ha ezentúl kolbász kerül a házba, 1. nem a térdmagasságban levő polcra teszi, 2.  de ha mégis, egy percre sem hagyja nyitva a kamraajtót...

Keresgélek az újévre valami egyszerűt, szívhez szólót, találok szép verseket. Majdnem tetszenek, némelyik ismerős is egy kicsit, talán régről. És akkor a fészbukon, hol is másutt, találkozom Ildi versecskéjével. Hogy ő a szerző, szerényen nem írja ki. És a vers éppen olyan, amilyet szerettem volna.

Barna Ildikó: Új évre

Legyen, kit szerethetsz; legyen, aki szeret.
Akivel nevethetsz, aki veled nevet.
Legyen, akit várhatsz; legyen, aki vár.
Kivel szép a tavasz, tél, az ősz, s a nyár.
Legyen, kinek adhatsz; legyen, aki ad.
Legyen, aki úgy, ahogy vagy, elfogad.

Ennyi.Hát nem elég? Ezt kívánom mindenkinek sok szeretettel.

Áldott, békés karácsonyi ünnepeket kívánok barátnak, ismerősnek ezzel a Karácsonyi dallal.

Azon gondolkodom, hogy mi is a kavicsfestés. A semmihez képest valami. A Valamihez képest semmi. Tehát ha azt kérdezed, mit csinálok mostanában, nyugodtan mondhatom: semmit. Jó lenne egész nap semmit tenni, de hát tartanom kell a házat... :)

A múlt hetekben olvastam egy nagyon kedves riportot egy meseíróval. Akkor tudatosodott bennem: nagyon sok egeres mese lehet... Mentségemre szolgáljon, nagy gyerekeim vannak, az utóbbi időkben nemigen olvastam mások egeres meséit... De egy jó ideje írni kezdtem a magaméit. Nem tudom, miben különböznek a többitől, vagy hasonlítanak, egy biztos: az enyémek a mi padlásunkon történnek... :)                                                                                     

   Dagi búsan nézte magát a tükördarabban. ”Mintha már megint híztam volna egy grammot!” Lemondóan sóhajtott, fogta a táskáját és elindult az iskola felé.

Az iskola az üveges könyvszekrény alsó polcán volt itt a padláson, világos és kényelmes, igaz, hogy csak egyetlen osztályból állt. Mind ide jártak, a három Cinn gyerek, a Búzáék két gyereke és Cinkotai Cili meg az öccse, Tomi, aki mellesleg Dagi jóbarátja volt. Sőt, még a rátarti Nyest család egyszem porontya is, Nyafi.

A tanítónéni nyugtalanul mozgatta a bajuszát::”Gyerünk, gyerünk, becsengettek!”

Dagi lihegve ért az ajtóhoz, Tomi két ugrással utolérte. ”Naaa, nem férek el tőled”- mondta, és félresodorta. Dagi megbántottan ült a helyére. A matek aztán elterelte a figyelmét. Imádott számolni: ha öt dióból elrágunk kettőt, hány dió marad? A szünetben azonban a magfociból is kihagyták. „Megvan a létszám, Dagi, de tartaléknak jó leszel !”

Szomorúan üldögélt a pálya szélén, eszegette a szalonnás szendvicsét, mikor Cili ült le mellé.”Szia, Dagi, adsz egy harapást? ”Daginak régóta tetszett Cili, és bármit szívesen adott volna neki, (például épp most rágott simára egy cseresznyemagot) de pont a sz a l o n n á s   sz e n d v i c s b ő l ?” Hö.. khömmmö..öhhö…”mondta Cilinek a félrenyelt falattól..” Jó, fújd fel a szendvicsedet” – állt fel Cili. ”Nem is szeretem a szalonnát. Hizlal.”

Kiteszem a pici üvegvázát az asztalra, benne a kertből vágott kis sárga rózsa. Mellette Mamickó fényképe. Tizenhét éve nincs velem. Keresek a neten, mindenféle anyák napi verset, szöveget… Nem jó egyik sem. Nem általában; nekem nem jó, nem az én érzéseim, nem az én emlékeim. Szívmelengető vagy szívszorító, de nem az enyém. Saját verset kéne írnom?

Ratkó-gyerek vagyok. (Mint annyian.)Nem volt nagyon divat nálunk a nagy érzelemnyilvánítás, puszilgatás, ölelkezés. Anyaként kezdtem megtanulni, hogy milyen jó a szeretet-ölelés… és kezdtem gyakrabban megölelni a Mamickómat, megfogni a kis öreg kezét. Nem tiltakozott. Ő sem kaphatott túl sok ölelgetést, ötödik gyerek volt, előtte három testvére meghalt. Hamar elkerült otthonról, 13 éves korától a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe járt, az pedig messze van Nagyenyedtől, nem lehetett csak úgy hazautazgatni, talán pénz sem volt rá. Korán önálló lett, 18 évesen már tanítónő, hol is?

Nem ölelgetőztünk, nem puszilkóztunk, de mindig ott volt a hátteremben. Nem volt leszakadási problémám. Mindig boldogan mentem haza. Lelkifurdalásai biztos neki is voltak, ahogy nekem is. Többször kellett volna…, el kellett volna menni…, fel kellett volna hívni…, venni kellett volna neki…. Persze hát, elmentünk, felhívtuk, vettünk, segítettünk, beszéltünk, hiányzott, szerettem… de nem eleget, nem eléggé, nem elégszer… Az utolsó években, ha hazamentünk - 240 kilométer – szorosan melléültem a kanapén, kezembe fogtam a kezét, és ahogy beszélgettünk, szívesen néztem kedves, már fátyolos barna szemébe. Próbáltam megőrizni, az illatát is…

A háznak, ahol születtem, nagy kertje volt. Egyemeletes régi bérház, hat lakással, tíz gyerekkel. A kert tele lila orgonával, de volt egy darab fehér orgonafa – mi fának tituláltuk, - fel lehetett rá mászni, ez volt az anyák napi fa. A tíz házbéli gyerek hamar megkopasztotta, korán kellett kelni, hogy jusson mindenkinek. Egyik évben, 5-6 éves lehettem, későn mentem: egy szál virág maradt, nagyon magasan, nagyon a fa tetején, senki nem érte el. Én másztam, féltem, kapaszkodtam, remegtem, a fa egész meghajolt, recsegett… de sikerült letörnöm.

Gondolatban azóta is ezt a szál orgonát adom oda Mamickónak anyák napjára.

Hurrá, kiszabadítottam a biciklit a fűnyíró, a kerti locsolók, a virágcserepek, a gereblyék, az ásók, kapák (és nagyharangok) valamint a kerti grillező társaságából. Kicsit dulakodtunk, de én győztem. Most megyek és felfújom. Azután Isten óvja a lőrinci közlekedést...

Emlék: az első biciklimre nagyon büszke voltam. Mindjárt kétkerekű volt, valahol kéz alatt vették a szüleim, világoskék. Még egy kis fa szerkezet is tartozott hozzá, amin tartottuk, ha éppen nem használtam. A hallban állt. Csak a házunk előtti téren próbálgattam, de így is éktelen nagyokat estem vele.... Abban az időben tele volt a térdem horzsolásokkal és sebekkel. A bátyusom persze profi volt. Vadul vágtatott a bicaján, különleges kegy volt, ha néha felvett maga elé és száguldottunk egy kört. Később, gimiben már az elengedett kormány ment, nagyon vagánynak éreztem magam, míg egyszer menet közben hátra nem néztem, hogy látják-e ... (Hányszor kell elesni, míg az ember végre megtanulja....?)

Kép: Alexander Jansson