Egy júliusi délelőtt siettem haza egy kis bevásárló körútról. A hőség már fente a fogát, alig vártam az otthoni hűvös szobát és jeges limonádét. A rádiót szórakozottan kapcsoltam be az autóban, ez a dal ment. MI EZ??? Emlékszem, csak úgy borzongtam, annyira tetszett. De jó…

Hallottam, hogy az országban több helyen is koncertezett a King's Singers. Eszembe jutott, hogy te jó ég, milyen régóta szeretem őket! (Ez olyan, mint egy búvópatak, most éppen megint előbújt.) Már nincsen meg az első kis kazetta, a kopott, összekarcolt, vacak kis kazetta, amin…

Ezt a verset talán sokan ismeritek. Én három-négy éve ismertem meg, akkor nagyon mélyen érintett, és azóta is, ha újraolvasom, ugyanazt érzem mindig: rettenetesen sajnálom a farkast, magunkat, mindenkit, amiért ugyanazt, ugyanúgy, újra és újra megteszik velünk, megtesszük…

Ez a vers már kislány koromban tetszett. A kicsi lány és Gryllus Vilmos hangja olyan megkapó, hogy időtlenül szép lesz tőle a dal.(Mint a jó dalok és jó versek általában :)

Rettentő hideg volt. Cinn mama kiment a tetőre, épp hogy csak kiporolja Cinn papa kedvenc takaróját, és majdnem deres lett a bajusza. „Méghogy globális felmelegedés”! - morfondírozott.Elégedetten gondolt a kamra tartalmára, ami talán még egy hosszú és kellemetlen télre is elegendő…