Ezt a verset talán sokan ismeritek. Én három-négy éve ismertem meg, akkor nagyon mélyen érintett, és azóta is, ha újraolvasom, ugyanazt érzem mindig: rettenetesen sajnálom a farkast, magunkat, mindenkit, amiért ugyanazt, ugyanúgy, újra és újra megteszik velünk, megtesszük egymással.

Nágel Kornél illusztrációja

 Pilinszky János: Fabula

Hol volt, hol nem volt,

élt egyszer egy magányos farkas.

Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,

és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,

a kőművesek simogatását,

de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.

Istenen kívül soha senki

olyan szépnek nem látta őket,

mint ez a tisztaszívű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,

megállt a szoba közepén,

s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,

s reggel is, mikor agyonverték.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.