'72-ben kerültem el otthonról, jó messzire, a debreceni (akkor még) Kossuth egyetemre. Egészen addig az, hogy villamos van a városban, a világ legtermészetesebb dolgának tűnt... Debrecenben is volt villamos, modernebb, hosszabb, gyorsabb. De hát, az egész Debrecen mindenestől nagyobb volt... Az egyetemről hazajártam rendszeresen, és egyik alkalommal, a mi kis villamosunk - már nem volt sehol. Autóbuszok voltak helyette, nagy, bumszli, füstös autóbuszok, egészen más megállókkal. Minden más lett. A nagyvárosba való buszoktól valahogy összementek az utcák, és a forgalom kiszámíthatatlan lett. A Fő téren már nem lehetett csak úgy elgondolkodva baktatni, itt-ott átvágni, ahogy rég. A buszok gyorsabban mentek és sokat fékeztek A villamostól nem kellett tartani, komótosan, békésen döcögött, nyitott peronján nyáron jó volt állni, a bátrabbak le is ugrottak a megállók előtt.Télen meg befelé furakodtunk... Jegyszedő ment végig a kocsin,  a vonaljegy 60 fillérbe került ... A szombathelyi villamos 1974-ig élt.

Mikor már nem volt, akkor jöttem rá, hogy mennyire szerettem, és hogy mennyire hiányzik. Azóta is álmodom róla. Különösen a kitérőkről... ahol az egyik villamosnak meg kellett várnia a szembejövőt, hogy egymást kikerülve , továbbmehessenek... Az állomástól a Kálváriáig három kitérő volt. Télen, ha korcsolyázni mentem a Tófürdőre, majdnem az egész vonalon végigutaztam, kezemben a korcsolyával.

Ezt a képet a villamossal azért szeretem, mert abban reménykedem, hátha utazik benne valaki, akit ismertem. Jó azt hinni, hogy talán benne ül az anyukám, mint akkor, amikor egyszer suliból hazafelé menet a Király utcában megláttam a villamoson. "Hová mész?" - kiabáltam neki, mire ő a peronról: "Megyek a ferencesek templomába, felvettek az egyetemre!" Így tudtam meg. Ment megköszönni... Nagy öröm volt.

És azt hiszem, itt villamosozunk Attilával, első szerelmemmel, hol csak kapaszkodunk, hol ülünk egymással szemben, a térdünk összeér... És hát, itt kaptam életem emlékezetes udvariassági leckéjét. 10 - 12 éves lehettem. Ültem a villamoson, egy távoli ismerősünk - Gazdag Erzsi - szállt fel, akiről tudtam, hogy gyerekeknek ír, verseket, meséket. Mellettem állt meg, köszöntem. A következő beszélgetést folytattuk:

- Anyukádék jól vannak? 

- Igen, köszönöm.

- És te jól vagy?

- Igen, köszönöm szépen.

- Nem vagy beteg?

- Neeem - néztem rá meglepetten.

- Akkor miért nem adod át a helyedet?

Mindezt mosolyogva. Azóta is szégyellem magam.

Tavaly megnéztük a felújított Schmidt múzeumot Szombathelyen. Az udvarán áll egy villamoskocsi. Felszálltam, bementem... Bent a régi fapadok és valami utánozhatatlan villamos szag... a fogantyúkon a régi érintések nyoma. Rájöttem: ezzel a villamossal még most is utazunk ... csak most már az időben... örökre.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.