Kiteszem a pici üvegvázát az asztalra, benne a kertből vágott kis sárga rózsa. Mellette Mamickó fényképe. Tizenhét éve nincs velem. Keresek a neten, mindenféle anyák napi verset, szöveget… Nem jó egyik sem. Nem általában; nekem nem jó, nem az én érzéseim, nem az én emlékeim. Szívmelengető vagy szívszorító, de nem az enyém. Saját verset kéne írnom?

Ratkó-gyerek vagyok. (Mint annyian.)Nem volt nagyon divat nálunk a nagy érzelemnyilvánítás, puszilgatás, ölelkezés. Anyaként kezdtem megtanulni, hogy milyen jó a szeretet-ölelés… és kezdtem gyakrabban megölelni a Mamickómat, megfogni a kis öreg kezét. Nem tiltakozott. Ő sem kaphatott túl sok ölelgetést, ötödik gyerek volt, előtte három testvére meghalt. Hamar elkerült otthonról, 13 éves korától a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe járt, az pedig messze van Nagyenyedtől, nem lehetett csak úgy hazautazgatni, talán pénz sem volt rá. Korán önálló lett, 18 évesen már tanítónő, hol is?

Nem ölelgetőztünk, nem puszilkóztunk, de mindig ott volt a hátteremben. Nem volt leszakadási problémám. Mindig boldogan mentem haza. Lelkifurdalásai biztos neki is voltak, ahogy nekem is. Többször kellett volna…, el kellett volna menni…, fel kellett volna hívni…, venni kellett volna neki…. Persze hát, elmentünk, felhívtuk, vettünk, segítettünk, beszéltünk, hiányzott, szerettem… de nem eleget, nem eléggé, nem elégszer… Az utolsó években, ha hazamentünk - 240 kilométer – szorosan melléültem a kanapén, kezembe fogtam a kezét, és ahogy beszélgettünk, szívesen néztem kedves, már fátyolos barna szemébe. Próbáltam megőrizni, az illatát is…

A háznak, ahol születtem, nagy kertje volt. Egyemeletes régi bérház, hat lakással, tíz gyerekkel. A kert tele lila orgonával, de volt egy darab fehér orgonafa – mi fának tituláltuk, - fel lehetett rá mászni, ez volt az anyák napi fa. A tíz házbéli gyerek hamar megkopasztotta, korán kellett kelni, hogy jusson mindenkinek. Egyik évben, 5-6 éves lehettem, későn mentem: egy szál virág maradt, nagyon magasan, nagyon a fa tetején, senki nem érte el. Én másztam, féltem, kapaszkodtam, remegtem, a fa egész meghajolt, recsegett… de sikerült letörnöm.

Gondolatban azóta is ezt a szál orgonát adom oda Mamickónak anyák napjára.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.