Hurrá, kiszabadítottam a biciklit a fűnyíró, a kerti locsolók, a virágcserepek, a gereblyék, az ásók, kapák (és nagyharangok) valamint a kerti grillező társaságából. Kicsit dulakodtunk, de én győztem. Most megyek és felfújom. Azután Isten óvja a lőrinci közlekedést...

Emlék: az első biciklimre nagyon büszke voltam. Mindjárt kétkerekű volt, valahol kéz alatt vették a szüleim, világoskék. Még egy kis fa szerkezet is tartozott hozzá, amin tartottuk, ha éppen nem használtam. A hallban állt. Csak a házunk előtti téren próbálgattam, de így is éktelen nagyokat estem vele.... Abban az időben tele volt a térdem horzsolásokkal és sebekkel. A bátyusom persze profi volt. Vadul vágtatott a bicaján, különleges kegy volt, ha néha felvett maga elé és száguldottunk egy kört. Később, gimiben már az elengedett kormány ment, nagyon vagánynak éreztem magam, míg egyszer menet közben hátra nem néztem, hogy látják-e ... (Hányszor kell elesni, míg az ember végre megtanulja....?)

Kép: Alexander Jansson

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.